Új hét, új izgalmak. Kedden este munkából hazaérve váratlan vendég fogadott minket. Kissé félénk volt szegény, a fürdőbe menekült előlünk. Persze könnyü volt neki, hihetetelenül gyorsan szaladt, és gekkó lévén a plafonon is tud közlekedni. Sajnos nem tudtuk kitessékelni, hosszas hajkurászás után feladtuk, és igy a fürdőnkben éjszakázott. Szerda reggel már kicsit bátrabb volt Alfréd (igy neveztem el), nem szaladtal el, először a kád fölül, a plafonról pislogott rám, aztán meg áttelepedett a tükör fölé, végül az ajtó mögé. Szerintem azt hitte, ha nem mozog, akkor nem látjuk. :) Vicces volt, ahogy ott gubbasztott az ebédlő falán, futásra készen felemelt lábacskákkal. Nem volt időnk megint utána szaladgálni, készülnünk kellett, mentünk a bevándorlási hivatalba, a végső megmérettetésre, a zöldkártya interjúra. Alfréd sok szerencsét kivánt, mi pedig reméltük, hogy mire hazaérünk, visszatalál a természetbe az ajtórésen keresztül, ahol beosont.
Nyolc órakor (nekünk hajnalban - ugye aki egykor fekszik) beültünk a kis csoti CRX-be, és nekiindultunk a mindig kiszámithatatlan és őrült tampai forgalomba. Nem tudom, emlitettem-e már, mennyire borzalmasan vezetnek itt egynéhányan. Az a minimum, hogy nem indekszelnek. Azon túl gyorshajtanak, aztán hirtelen fékeznek, mindenféle értelmes ok nélkül, figyelmetlenek, szájat tátanak minden útszéli különlegességre, pánikolnak, ha esik egy kis eső (nem tudom, mit kezdenének a rochesteri havazásokkal)... Egyszóval borzalmas. Állitólag a jenkik hozták magukkal a rossz (értsd: erőszakos) vezetési szokásokat New York Cityből és Bostonból. Rengetegen költöznek le onnan, ez akkor a legszembetünőbb, mikor a New York Yankees vagy a Boston Red Sox (baseball csapatok) jön játszani. A stadion tele van az ő szurkolóikkal, a hazai csapatnak meg nem drukkol szinte senki. Na de erről majd máskor.
Lényeg a lényeg, szépen időben (15 perccel korábban) megjelentünk a bevándorlási irodában, ahogy kell. Eleinte még nem is idegestkedtünk (legalábbis én, Jasonnek a forgalom már betette a kiskaput), de ahogy telt-múlt az idő, és csak nem szólitottak minket, azért elkezdtünk stresszelni rendesen. Ha mindenki ugyanúgy várt volna, mint mi, minden rendben. De emberek jöttek-mentek, olyanok is sorra kerültek, akik utánunk érkeztek. Másfél óra elteltével kezdtünk egy kicsit besokallni, Jason beszélt is az egyik alkalmazottal, hogy már mióta várunk, Elvesztették a papirunkat, vagy mi. 2.30ra munkában kellett lennünk, nem értünk rá egész nap. Na, 2 óra után végre behivtak minket, és az én agyam akkor döntött úgy, hogy eddig és nem tovább, hála a kialvatlanságnak és az alacsony vércukorszintnek. Az interjúztató hivatalanok bombázott minket a kérdéseivel, gyorsan beszélt, össze-vissza ugrált a témák között, megnézte a myspace oldalamat, a honlapomat, a fényképalbumomat, a gyürüinket - alig birtam vele lépést tartani. A saját születési dátumomon is gondolkodnom kellett, annyira le voltam blokkolva. Szerencsére Jasonnek jól múködött a szövegelőkéje. A hivatalonok kétszer is megkérdezte, minden rendben van-e, olyan furcsán viselkedem. Gondolom azt hitte, aggódom, le ne bukjunk. Mondtam, álmos vagyok, ennyi az egész. Szerencsére sietett is, meg hamar rájött, hogy minket aztán nem érdemes piszkálni, nincs miért lebuktasson, igy fél óra után szabadultunk. (oh, én voltam az első aznap, aki még soha nem volt letartóztatva, biztos ez is segitett)
Még most sem igazán esett le, hogy megkaptam a zöldkártyát, két évre legalábbis. Aztán újabb adag papirmunka vár kitöltésre. Sebaj...addig is nyugtunk van, és haza tudok menni, amint megjön a kártya és lesz új útlevelem (ugyanis a régi novemberben lejár, igy nem tudtak nekem pecsétet adni bele, ahogy az szokás), jah, és a munkahely elenged. Mert most ez lesz majd akadályozó tényező, sajnos. De igérem, legkésőbb Húsvétra megyünk! Szóval ne csináljatok más programot!
(Mire hazaértünk, Alfrédnak hült helye volt. Biztos kicsalogatta a kinti meleg.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése